Nem fogadom el magam!

Nagyjából fél éve elérkezett az életemben egy pont, mikor úgy érzetem, hogy alapvetően semmi okom nem lehet panaszra – van munkám, egészséges vagyok, van szerető Párom, családom, barátaim – mégis éreztem valami ürességet. Ez azonban csak akkor bukott ki belőlem, ha egyedül voltam, magamban.
Legtöbbször van valaki körülöttem, mindig megyek valahova, csinálok valamit amivel az energiámat és az agyamat lekötöm. De ha egyedül maradok, elkezd pörögni az agyam. Felszakadnak a régi, gyerekkori sebek, felidéződnek a csalódások önmagammal szemben, ha ezt meg ezt meg ezt máshogy csináltam volna, most nem itt tartanék. A vége pedig sírás és befordulás volt. Rájöttem, hogy nem tudok egyedül lenni és ez így nagyon nem lesz jó. Úgyhogy elhatároztam (nem, ez nem újévi fogadalom volt 🙂 ) hogy tudatosan is több időt fogok magammal eltölteni.

Ami ebben az egészben számomra a legfontosabb hogy megismerjem önmagam. Ez mára egy baromi nagy közhely lett, de most kezdem megérteni a mögöttes tartalmát. Vagyis hogy megismerjem önmagam pozitív és negatív határait, tudjam és elfogadjam a gyengeségeimet és erősségeimet. Ezen a ponton azonban egy erős határvonalhoz értem. Mi az, amit el kell fogadni a boldogsághoz, a teljes élethez és mi az, amin tudatosan lehet és kell változtatni?

Úgy érzem, borzasztó divatos lett a “fogadd el önmagad” kijelentés, hogy nyugodtan fogadd el, hogy neked csak ennyi jutott és próbálj meg boldog lenne azzal, amid van.  Az addig rendben van, ha valaki nagyravágyó és sosem tud boldog lenni, mert mindig az kell neki, ami nincs. Észrevettem azonban, hogy ezt a tételmondatot sokan ráhúzzák arra az állapotra, ami gyakorlatilag a tenni nem akarás szinonimája.

Én ezt nem fogadom el. Hiszem és tudom, hogy van jobb, van felfelé – és itt még mindig önmagamról beszélek – és éppen ennek a felfelé törekvésnek az alapja az önismeret. Tudjam azt, hogy alapvetően optimista alkat vagyok; tudjam, hogy matekból és fizikából piszok gyenge vagyok, de órákig tudok olvasgatni József Attilát vagy kortárs művészfilmeket nézni; tudjam, hogy sosem lesz belőlem kifutómodell, Sőt! még katalógusmodell sem 🙂 de  attól még semmi szégyellni valóm nincs az alakom miatt. Tudjak magamról is egy objektív képet alkotni, tudjam hol a helyem 🙂 Se fentebb, se lentebb ne helyezzem magam.

Amint ezek a helyükre kerülnek, ott állhat az ember szemtől szembe önmagával, számos önbecsapási lehetőséget hátrahagyva. És akkor tud lépni – lépésről lépésre, de előre!