Minimálbér-kihívás: 19. nap

Néha van az az érzésem, hogy egyik-másik napon az életemben történik egy kis apróság, mintha kipattanna egy szikra és az elindít egy egész láncreakciót. Például mikor reggel kialvatlanul kelek, kicsúszik a kezemből a kávésbögre, mérges leszek, akkor már a BKV-n is csúnyán nézek mindenkire, még jobban felbosszant hogy lökdösnek, mérgesen megyek dolgozni, összeveszem a kollégámmal, még feszültebb leszek és elkerülhetetlen, hogy valamit megint el ne rontsak, – törjek, össze ne kapjak valakivel. Nap végén meg megy a durcázás meg az “elegem van az egész rohadt életből” nagymonológ.

Ma kipihentem ébredtem. Már az örömmel tölt el, hogy nincsen koromsötét mikor felkelek, de az hogy madárcsicsergés van?? Valahogy egyből mosolyra görbült a szám. Időben elindultam munkába, nem kellett rohannom. A Corvin közben megálltam orrot fújni és a zsepi kidobtam a kukába. Az utcaseprő bácsi pedig odajött hozzám és megköszönte, hogy nem eldobtam a szemetet és szép napot kívánt. Az arcáról pedig sugárzott az életöröm és az igazi, nyugodt boldogság. Valahogy nagyon megérintenek az ilyen emberek. Akik csak végzik a munkájukat és nem fröcsög belőlük a keserűség, hanem valahogy mégis felül tudnak emelkedni azon, hogy csak a közmunka jutott és most éppen utcát söpörnek. Tud örülni annak, hogy süt a nap, hogy kezd kinyílni egy virág, hogy körbeugrálják a kutyák, tud mosolyogni és mindenkihez van egy őszinte, kedves szava. És ilyenkor észre sem veszed, hogy annak az embernek piszkos a keze, vagy a ruhája, hogy bolyhos a sapkája és ki van járva a cipője sarka. Azt hiszem, ez volt a mai szikra.
Hallgattam a zenémet és csak mosolyogtam. Nem tudott zavarni a reggeli tömeg, hogy tolakodás van a mozgólépcsőnél – mindez olyan távolinak tűnt, mintha kívülről nézném a tolakodást. Nem késett a busz, beértem időben. Vittem minden kaját, nem kellett vennem semmit. Szinte elröpült az idő, már négy óra is volt.

Ötre beszéltem meg a találkozót a Westend bejáratánál, becsomagoltam a gyűrűt is aminek tegnap megérkezett az ára, gondoltam majd feladom a találka után. Elég régóta Vaterázom, volt már szerencsém sokféle vevőhöz, eladóhoz, de a mostani eladó ritka jó fej volt. Ezer fogas vigyorral fogadtuk egymást – mintha éppen egy vadiúj merci adás-vételét bonyolítanánk le. Az ing szuper jó, zsír új, csak a papír címke hiányzik róla. De a leányzó kiöblítette, ahogy kibontottam, áradt belőle a friss öblítő illat. Csak itthon vettem észre, hogy hagyott egy kis centit az ingen, az volt ráírva: “használd egészséggel :)” Nagyon jól esett ez az apró kis figyelmesség!

Gondoltam Kincs még nincs otthon, találkozott az egyik barátjával, nekem meg cipőt kéne vennem, a nézelődés meg ingyen van. Körbejártam a boltokat, és az egyik üzletben észrevettem egy rég ismerősömet, akit már vagy másfél éve nem láttam. Kiderült, hogy ott dolgozik már vagy egy éve és tök jól alakul az élete, lépeget előre – meg is beszéltük, hogy összefutunk valamikor a következő hetekben, ahogy sikerül összeegyeztetni időkoordinátáinkat. Tényleg örültem, hogy összefutottunk!
Átszaladtam a postára, hogy feladjam a gyűrűt – mondanom sem kell, tömeg, sor-sor-sor, alig pár ablak nyitva. Akkor már mindegy volt, olyan jó kedvem volt, mosolyogtam ezen is, beálltam a legszélső sorba. Mindenki tajtékzott, idegeskedett, hogy miért nem haladunk már sehova, miért csak ennyi ablak van nyitva, hülyeorbán meg ezérttartittezazország. Közben feltűnt, hogy a mellettem lévő ablaknál csak ketten állnak sorba. Már többen nézegették, hogy át kéne állni, de olyan gyanúsan rövid az a sor, biztos sokat kell várni, azért ilyen rövid. Mondom egye fene, ott is sokat kell várni, meg itt is, ahol most állok – átmegyek! Semmi extra nem történt, fél perc után sorra kerültem. Na, azután meg is indult mögém a sor… Néha nem értem az embereket 🙂
Közben kétnaponta érkeznek a piackutatásos levelek, és én rendíthetetlenül jelentkezem is a csoportos és egyéni kutatásokra, de eddig valahogy sosem illettem bele a képbe, de ma, ott a postán megkaptam a visszaigazolást, hogy holnap mehetek kutatásra, 2 órás beszélgetés 4000 Forint étkezési utalványért. A téma az Európai Unió. Szupeeeer! Ennél már tényleg nem lehet jobb napom! 🙂

Gondoltam, hogy ilyen jó a kedvem, inkább el sem rontom, nem szállok fel tömegközlekedésre, elindultam gyalog az Oktogon felé. De eleredt az eső és pont nem volt nálam esernyő, úgyhogy visszafordultam. Ennyire azért nem vagyok elszállva a boldogságtól, inkább metrózom. És akkor megtaláltam Irénke nénit! Mióta először olvastam, azóta folyamatosan kerestem, de valahogy mindig elkerültük egymást. Most ott állt a pályaudvar bejárata mellett, az állványozás alatt egy nagy tálca piskótával.  Ugyanaz az érzés fogott el, mint reggel az utcaseprőnél. Csak megálltam, választottam három piskótát, kifizettem -közben beszélgettünk egy kicsit, mosolyogtunk egymásra – és eljöttem. Hazafelé pedig azon gondolkodtam, hogyan is találja meg az ember ezt a fajta boldogságot? Hogy hajnalban kel, végigdolgozza a napot, hazaviszi azt a nagyon kevés pénzét – és mégis boldog. Nem örömködős, harsány boldogság ez, inkább életszeretet. Optimizmus. Hogy megtalálja az örömöt az apró, egyszerű dolgokban. Vagy éppen ezek a nagy és jelentős dolgok, csak a mi lelki szemünk van már becsukódva ezek előtt a hétköznapi kis csodák előtt?
A válaszokat még keresem 🙂

*Irénke néni csokis-pudingos pikótája