A hír: Gyerektartás után jöhet a szülőtartás.
“[…] valószínűleg nem lesz túl nehéz felhívnia az ügyre a jogalkotó figyelmét.”
Ezen a mondaton ledöbbentem. A hír ugyan az idősotthon kapcsán merült fel, de az Alaptörvény nem tér ki külön ilyen esetre és nyilván alsóbb rendű jogszabály – már ha lesz ilyen – sem fog csak az idősotthonra korlátozódni. A gyerek köteles szüleit eltartani, ha arra már maga nem képes. Erőszakkal kikényszerített kötelességet teremt. Ez engem nagyon felzaklatott.
Természetes, hogy egy ember megszületéséhez kell egy anya és egy apa. Hogy aztán később hogy alakul a kapcsolatuk, mindegy is, él a kis emberke, felnő, lesz belőle valaki. Tudja azt bármilyen jogszabály előírni, hogy a szülő igazi szeretettel, gondoskodással, családban nevelje fel megszületett gyermekét? A gyakorlat bizonyítja, hogy nem tudja. Kötelezhető ilyen módon egy felnőtt “gyerek” arra, hogy idős szülőjét szeretettel, gondoskodással, mindent félretéve támogassa?
Ami engem illet, a két szülőmhöz való viszonyom a végletekig ellentétes.
Édesanyámat feltétel nélkül szeretem – úgy ahogy Ő is feltétel nélkül szeret és szeretett is mióta élek. Zabigyerek vagyok, nehéz anyagi körülmények közé születtem egy albérletbe, akkor Édes úgy gondolta, apámmal nem fog működni a kapcsolata, de egyedül is vállal. Később mégis összejöttek, jött az öcsém is és hosszas, néha remény nélküli, néha kicsit könnyebb nélkülözéssel, de felnevelt kettőnket. Én jogi képzést végzek, az öcsém orvosit. Tette mindezt egyedül – úgy, hogy közben hozzáment apámhoz, tűrt sokáig, majd elvált. Három munkahelye van, közben megcsinálta a második diplomáját az Iparon, fest, kiállításai, megrendelései vannak – iszonyatosan büszke vagyok rá!
Mikor felvettem az egyetemre – akkor még nappali államira – egyből felköltöztem és dolgozni kezdtem. Nem kértem, hogy támogasson anyagilag, amennyit tudott, adott egy ideig, de később már azt sem. Látta, hogy megállok a lábamon és én már csak azért sem kértem, ha megszorultam. Ezt én választottam magamnak, végig is csinálom! Nem támogatott anyagilag, de olyan optimista, nyitott nevelést kaptam, ami minden nehéz helyzeten képes átsegíteni. Bármikor számíthatok rá ha lelki bajom van, meg is osztok vele mindent – és ez fordítva is igaz.
Édesanyámért a tűzbe mennék, kérnie sem kéne, akkor is segítenék neki bármiben – nem csak kötelességtudatból meg mert a társadalom elvárja. Hanem valami belső ösztön hajt arra, hogy megtegyem, ha szüksége van rá. Ő sem várja el, de én akkor is meg fogom tenni.
Apám egy elég szuggesztív személy, szereti lenyűgözni az embereket saját magával – még akkor is ha ehhez hazudnia kell. Márpedig ezt teszi folyamatosan. Kényszeres hazudozó. És alkoholista. Nem töményes, csak borozgató.
Gyerekként zseninek volt kikiáltva, játszva, tanulás nélkül volt kitűnő egész a középiskoláig, addigra meg már megszokta hogy minden érdem jön magától, nem kell hozzá semmit tenni, elég mindenhez a tehetség. Az egyetemről kibukott az első félévben, munkát vállalt és élte a hippi, lázadó életet (szó szerint, akkor ez volt a menő). Az hogy valamiért felelősséget vállalsz, az neki új dolog volt. Gyakorlatilag egyáltalán nem vett részt az életünkben, munka után mindig a kocsmába ment filozofálni – na nem a talponálló restibe, hanem a művészkocsmába. Ahol két üveg bor mellett megváltod a világot is. A társaság fiatal huszonévesekből és maguktól elszállt, roppant intellektüel családapákból állt. Akiknek otthon volt a feleség mert a két-három gyerek, de inkább azt akarták, hogy haza se menjen.
Én is ezt akartam, hogy inkább ne is jöjjön haza mert akkor is csak alszik és büdös piaszaga van meg úgy horkol mintha egy helikopter zúgna mellettem. Sem anyagilag, sem szellemileg nem tett hozzá semmit a felnőtté válásomhoz, sőt… volt olyan Karácsonyunk, mikor több százezres kocsmaszámlát kaptunk, hogy ezt most már ki kéne fizetni, mert egy jó ideje gyűlik. Ekkor volt a fizetés nagyjából 40.000 Ft. És még sorolhatnám hány meg hány olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit legszívesebb örökre kitörölnék – mert megalázó, mert fáj. És a legfájdalmasabb talán az, hogy volt egy biológiai nemzőm, de apám sosem.
Mikor a szüleim elváltak, öcsémmel pezsgőt bontottunk. Egy ideig még tepert hogy valami kapcsolatot fenntartsunk, de egyszerűen viszolyogtam tőle. Kiderült, hogy már évek óta egy nálam 4-5 évvel idősebb nővel kefél, akkora meg már “hivatalosan” is felvállalták egymást és próbált közös vacsorákat, programokat szervezni a mostohaanyánkkal – ahogy ő nevezte. Az életét akkor is hitelekből és baráti kölcsönökből fedezte, a fizetését elitta meg tudja fene mit művelt még vele. Hamarosan elköltözött a városból.
Miután Pestre költöztem párszor még felhívott, hogy érdeklődjön merre lakom, mit csinálok, de nem mertem neki semmit elmondani, mert féltem tőle hogy egyszer csak beállít és segítséget akar majd kérni tőlem – netán hogy fogadjam be mert nincs hova mennie. Mert megtette volna. Gyerekkorunkban még a spórolt zsebpénzünket is ellopta, ha éppen megszorult és pia kellett neki. De én akkor már nem hittem egy szavát sem, elküldtem a francba és megmondtam neki, hogy ne próbáljon még egyszer keresni. Hogy hol van, mit csinál – nem tudom. Az a helyzet, hogy még csak nem is érdekel. De ha holnap meglátnám az utcán koldulni, le is tagadnám. Tudom, hogy ez így ahogy van durva, de így érzem. Akárhányszor csak belegondolok, elfog a gyűlölet és a megvetés. Azt is tudom, hogy ezzel foglalkoznom kéne, hogy el kéne engednem ezeket az érzéseket, de még nem érzem rá teljesen késznek magam, mert túlságosan mély sebeket szaggat fel és nem érzem képesnek magam még arra, hogy ezzel szembenézzek, vagy esetleg vele beszéljek. Majd egyszer.
Épp ezért nem is tudom mit csinálnék, ha kőbe vésnék honatyáink, hogy gondoskodnom kell az apámról, ha mondjuk az utcára kerül. Nem lennék képes rá. És az, hogy belekényszerítsenek egy olyan helyzetbe, amit én a szabad döntésem alapján nem vállalnék fel, azt egyszerűen megalázónak érzem. Ha a gyerekének azt az elbánást kéne nyújtani, amit a szüleitől kapott, akkor ő lehet nem kérne az én gondoskodásomból.
De én sem, mert megalázó, hogy olyanra kényszerítsenek, amit nem akarok.
