Abolka-blog

A mai nap úgy indult, mint egy átlagos hétvégi reggel. Nem ébresztőre keltem, lustálkodtam még egy kicsit, odabújtam Kincshez – mert ő sem sietett ma sehova, meg hagyta is magát kicsit gyömöszölni. Feltettem főni a kávét – közben hallgattam a madarakat 🙂 – és rám jött a nagy reggelizős kedv, úgyhogy begyújtottam a sütőt és kentem egy tepsire való melegszendvicset. Aztán visszabújtam az ágyba és mesenézés közben megkávéztunk, megreggeliztünk. Néha még előnyei van annak, ha az embernek nincsen munkája 🙂

11-kor Kincs is elment, egyedül maradtam itthon – gondoltam kihasználom ezt a szuper jó időt, kitakarítom az egész lakást.
Szeretek úgy takarítani, mikor nincs otthon senki. Kinyitok minden ajtót, ablakot – hagyom, hadd járjon a levegő, közben pedig porszívózok, törölgetek. Van ebben a nagytakarításban valami meditatív, lelkileg nyugtató dolog is. Engem valahogy ez mindig kikapcsol – ahogy látom, hogy minden a helyére kerül, hogy minden kis apróságról letakarítom a két-három hetes port, ahogy átrendezem a polcon a könyveket; nem rohanva, csak kényelmesen – mintha ezzel egy időben a lelkemet is kitakarítanám. A végén pedig, mikor szárad a lakásban a padló és csak ülök a székben és nézek ki a fejemből, csak mosolygok. Olyan jó olyankor végignézni a lakáson.
Egyébként is úgy gondolom, hogy a közvetlen környezetem a lelki állapotom kivetítődése, így nem tudok például leülni tanulni egészen addig, amíg el nem pakoltam mindent a helyére, vagy amíg nincsen felporszívózva. Néha már betegesnek érzem – talán az is! – de egyszerűen nem tudok addig nyugodtan ülni, amíg nincsen körülöttem rend.

Kincs talált egy receptet a neten kifejezetten erre az infuenzás, náthás időszakra. Csak méz, gyömbér és citrom kell hozzá. A méz pont elfogyott, úgyhogy azt pont vennem kellett. Volt még otthon egy üres macis üveg, abba lereszeltem a gyömbért, szeletekre vágtam egy fél citromot és felöntöttem mézzel. Ezt állni kell hagyni két-három napot és azt írta a cikk, hogy ez kihúz az emberből mindent.

* Maciméz gyömbérrel és citrommal *

Még hónap elején nagyon megkívántam a krémtúrót, vettem is egy dobozzal, aztán csak az irodában olvastam el az összetevőit – mert ez is egy káros szenvedélyem – és hát majdnem sokkot kaptam. Szirupok meg E betűk… bazzeg! Elhatároztam, hogy elkészítem a saját krémtúrómat. Kétfélét is készítettem: citromosat és gyömbéreset.
Hozzávalók 1 adaghoz
– 1/2 doboz sovány tehéntúró
– 1/2 doboz light joghurt
– 1/2 érett kiwi
– 1/2 szelet narancs
-1 citrom reszelt héja ill. a másikhoz 1 kis darab reszelt gyömbér
– 2 evőkanál méz

* túrókrém – még a joghurt nélkül

A hozzávalókat egy kis dobozban összekeverem és egy éjszakát a hűtőben pihentetem. Ha még fel akarom turbózni, akkor  egy kis zabpelyhet még lehet bele keverni. De azt most első körben kihagyom, holnap reggel tesztelem 🙂 

Tegnap este kivettem a fagyasztóból az utolsó csirkemellet és a lefagyasztott borsófőzeléket. A borsófőzelékkel semmi dolgom, viszont a csirkén gondolkodtam még egy kicsit. Aztán eszembe jutott a leegyszerűsített rántott husi.
A csirkét szeletekre vágom,kiklopfolom, ráöntök egy pohár natúr  joghurtot és öntök rá valamilyen fűszert/fűszerkeveréket. Fél napot állni hagyom a hűtőben. A csirkének megvan az a jó tulajdonsága, hogy a tejtől, joghurttól megszívja magát egy kicsit, megpuhul és nem szárad ki. Ezzel a joghurtos öntettel a csirkecsíkokat zsemlemorzsában megforgatom és forró olajban kisütöm. Vagy csak simán a sütőben, ha nem akarok olajat használni.

expressz rántott husi

Ma délutánra Kincset is behívták piackutatásra – valami szénsavas üdítős dolog volt, két órás beszélgetés 4500 Ft értékű honoráriumért. Be is válogatták, megvolt a beszélgetés, főleg a Pepsi termékekről meg a reklámozásról, vagy mi. A végén a 4500 Ft nem ajándékutalványt jelentett…

*honorárium

Tegnap este mikor hazaértem, még nekiálltam főzni. Volt még a szekrény mélyén egy kínai pirított csirke alap, volt csirkemell, amit nem felejtettem el kivenni a fagyasztóból – na, egészen fejlődök! – és maradt még egy fél ananász is a gyümölcssalátából.
Gondoltam, kell hozzá egy kis gyömbér, erőspista, lilahagyma, piros és sárga kaliforniai paprika.
Fel is véstem a bevásárlólistára, kanyarodtam is a boltba, mikor láttam, hogy Kincs megvette a hozzávalókat. Pilláztam is, hogy most tényleg??! Felhívtam és mondta, hogy tényleg.
🙂

(Van egy alkalmazás, amit közösen használunk, a neve Couple. Letöltés után meghívhatjuk a párunkat, így lesz egy közös felületünk, amin tudunk beszélgetni, képeket, videókat megosztani, vannak kis romcsi adalékok is pl. tudtok együtt rajzolni, puszit küldeni egymásnak, ami úgy működik, hogy ráteszed az ujjad a kijelzőre és addig tartod, amíg Ő is oda nem teszi. Figyeled??! Elolvadsz…
De ami még ennél is hasznosabb, hogy közös naptárat tudtok vezetni, így látod, hogy mikor milyen tervezett programja van a másiknak, mikor van szabadidőtök. A másik pedig, hogy listákat lehet írni, amit teljesítettél, azt kipipálod, így a másik is látja, hogy az már kész, így nem kell vele foglalkozni. Mi ezt bevásárlólistaként használjuk leginkább.)

Így hazamentem, láttam, szépen ki is volt készítve minden a konyhapultra. Milyen segítsége van az embernek 🙂

Összedaraboltam mindent, direkt nem kicsi kockákra, hogy ne főljön szét és húsz percig főztem együtt a husit a zöldségekkel-gyümölcsökkel. Aztán beleöntöttem a port. Bár ne tettem volna!
Ha az ember levesz a polcról egy ilyen zacsit, akkor arra gondol, hogy hasonló ízvilág fogadja, mint amit a kínai éttermekben megszokott – kicsit édes, kicsit savanyú mártás. Ez annyira távol volt attól, mint Anettka az első helytől a vizespólóversenyen! De még a kínaitól is. Ez konkrétan szárított gombával meghintett curry-por volt. Nem mondom, hogy rossz, de nem igazán erre számítottam. Mostmár mindegy, kidobni nem fogom, legalább szép színes!

*kínai currys csirke – legalább jól néz ki

Ma reggel elvittem a maradékot, a kisboltban vettem egy csomag diákcsemegét és mentem dolgozni. Már a buszon éreztem, hogy valami nem stimmel, nagyon fájt a torkom, nem tudtam nyelni sem. Mikor beértem az irodába, majd kiköptem a tüdőm, úgy köhögtem – mondom, én nem vagyok egy szakorvos, de nem biztos, hogy ez egészséges krahácsolás. A produkciómat látva főnököm úgy döntött, hogy húzzak haza de nagyon gyorsan, mielőtt megfertőzöm őt is – ha mégis úgy döntök, hogy maradni szeretnék, mert nem tudok meglenni  a számlázás és az árajánlatok nélkül, akkor nagyon szívesen lát, de ha ő megbetegszik, akkor az én fizumból vonja le a táppénzét. Mondom akkor viszlát hétfőn! Úgyhogy most pihenőpályára vagyok állítva, kb. úgy lepattintottak mint egy pestisest. Legalább most aztán jól végignézem az összes filmet meg sorozatot amit összegyűjtöttem!

Délután hivatalos voltam a piackutatásra az Astorián. 12 embert hívtak el, ebből csak 8 mehetett be a beszélgetésre. Azért hívnak mindig több embert, mert ha esetleg nem jön el valaki, aki megígérte, akkor nem lesz értékelhető létszám, el kéne halasztani a kutatást. Úgyhogy mindig vannak lepattanók, akik nem kerülhetnek be a csoportba. Ez mindig ott, a helyszínen szokott eldőlni. Ma én voltam a lepattanó, de a tiszteletdíjat így is megkaptam, ami jelen esetben 15 perc várakozásért 2000 Forint ajándékutalványt jelent. És még ők kértek elnézést! Mondom ezért??! Bármikor nagyon szívesen kimaradok egy két órás beszélgetésből 2000 Forintért 🙂

*tiszteletdíj, amiért megjelentem 🙂 Szívesen, máskor is!

Közben már kezdtem megéhezni, felhívtam Kincset, vigyek-e valami kaját – gondoltam most belefér egy kis dőzsölés, meg az utóbbi két vásárlást Ő intézte, úgyhogy engedélyeztem magunknak egy kis kibillenést. A sarkon van egy pizzéria, isteni pizzájuk van, mondtam Kincsnek, rendelje meg, én meg majd útközben felszedem, úgyis 15-20 perc mire hazasétálok. A helyzet az, hogy ilyenkor már kettőnknek bőven elég egy 32 centis pizza, úgyhogy a mostani ünneplés 1100 Forintból kijött.

 Vacsi, dőlés, film. De csak nekem, mert Kincs megint megy inni. Mondtam is neki, mióta nincs munkája, csak iszik! 🙂

Néha van az az érzésem, hogy egyik-másik napon az életemben történik egy kis apróság, mintha kipattanna egy szikra és az elindít egy egész láncreakciót. Például mikor reggel kialvatlanul kelek, kicsúszik a kezemből a kávésbögre, mérges leszek, akkor már a BKV-n is csúnyán nézek mindenkire, még jobban felbosszant hogy lökdösnek, mérgesen megyek dolgozni, összeveszem a kollégámmal, még feszültebb leszek és elkerülhetetlen, hogy valamit megint el ne rontsak, – törjek, össze ne kapjak valakivel. Nap végén meg megy a durcázás meg az “elegem van az egész rohadt életből” nagymonológ.

Ma kipihentem ébredtem. Már az örömmel tölt el, hogy nincsen koromsötét mikor felkelek, de az hogy madárcsicsergés van?? Valahogy egyből mosolyra görbült a szám. Időben elindultam munkába, nem kellett rohannom. A Corvin közben megálltam orrot fújni és a zsepi kidobtam a kukába. Az utcaseprő bácsi pedig odajött hozzám és megköszönte, hogy nem eldobtam a szemetet és szép napot kívánt. Az arcáról pedig sugárzott az életöröm és az igazi, nyugodt boldogság. Valahogy nagyon megérintenek az ilyen emberek. Akik csak végzik a munkájukat és nem fröcsög belőlük a keserűség, hanem valahogy mégis felül tudnak emelkedni azon, hogy csak a közmunka jutott és most éppen utcát söpörnek. Tud örülni annak, hogy süt a nap, hogy kezd kinyílni egy virág, hogy körbeugrálják a kutyák, tud mosolyogni és mindenkihez van egy őszinte, kedves szava. És ilyenkor észre sem veszed, hogy annak az embernek piszkos a keze, vagy a ruhája, hogy bolyhos a sapkája és ki van járva a cipője sarka. Azt hiszem, ez volt a mai szikra.
Hallgattam a zenémet és csak mosolyogtam. Nem tudott zavarni a reggeli tömeg, hogy tolakodás van a mozgólépcsőnél – mindez olyan távolinak tűnt, mintha kívülről nézném a tolakodást. Nem késett a busz, beértem időben. Vittem minden kaját, nem kellett vennem semmit. Szinte elröpült az idő, már négy óra is volt.

Ötre beszéltem meg a találkozót a Westend bejáratánál, becsomagoltam a gyűrűt is aminek tegnap megérkezett az ára, gondoltam majd feladom a találka után. Elég régóta Vaterázom, volt már szerencsém sokféle vevőhöz, eladóhoz, de a mostani eladó ritka jó fej volt. Ezer fogas vigyorral fogadtuk egymást – mintha éppen egy vadiúj merci adás-vételét bonyolítanánk le. Az ing szuper jó, zsír új, csak a papír címke hiányzik róla. De a leányzó kiöblítette, ahogy kibontottam, áradt belőle a friss öblítő illat. Csak itthon vettem észre, hogy hagyott egy kis centit az ingen, az volt ráírva: “használd egészséggel :)” Nagyon jól esett ez az apró kis figyelmesség!

Gondoltam Kincs még nincs otthon, találkozott az egyik barátjával, nekem meg cipőt kéne vennem, a nézelődés meg ingyen van. Körbejártam a boltokat, és az egyik üzletben észrevettem egy rég ismerősömet, akit már vagy másfél éve nem láttam. Kiderült, hogy ott dolgozik már vagy egy éve és tök jól alakul az élete, lépeget előre – meg is beszéltük, hogy összefutunk valamikor a következő hetekben, ahogy sikerül összeegyeztetni időkoordinátáinkat. Tényleg örültem, hogy összefutottunk!
Átszaladtam a postára, hogy feladjam a gyűrűt – mondanom sem kell, tömeg, sor-sor-sor, alig pár ablak nyitva. Akkor már mindegy volt, olyan jó kedvem volt, mosolyogtam ezen is, beálltam a legszélső sorba. Mindenki tajtékzott, idegeskedett, hogy miért nem haladunk már sehova, miért csak ennyi ablak van nyitva, hülyeorbán meg ezérttartittezazország. Közben feltűnt, hogy a mellettem lévő ablaknál csak ketten állnak sorba. Már többen nézegették, hogy át kéne állni, de olyan gyanúsan rövid az a sor, biztos sokat kell várni, azért ilyen rövid. Mondom egye fene, ott is sokat kell várni, meg itt is, ahol most állok – átmegyek! Semmi extra nem történt, fél perc után sorra kerültem. Na, azután meg is indult mögém a sor… Néha nem értem az embereket 🙂
Közben kétnaponta érkeznek a piackutatásos levelek, és én rendíthetetlenül jelentkezem is a csoportos és egyéni kutatásokra, de eddig valahogy sosem illettem bele a képbe, de ma, ott a postán megkaptam a visszaigazolást, hogy holnap mehetek kutatásra, 2 órás beszélgetés 4000 Forint étkezési utalványért. A téma az Európai Unió. Szupeeeer! Ennél már tényleg nem lehet jobb napom! 🙂

Gondoltam, hogy ilyen jó a kedvem, inkább el sem rontom, nem szállok fel tömegközlekedésre, elindultam gyalog az Oktogon felé. De eleredt az eső és pont nem volt nálam esernyő, úgyhogy visszafordultam. Ennyire azért nem vagyok elszállva a boldogságtól, inkább metrózom. És akkor megtaláltam Irénke nénit! Mióta először olvastam, azóta folyamatosan kerestem, de valahogy mindig elkerültük egymást. Most ott állt a pályaudvar bejárata mellett, az állványozás alatt egy nagy tálca piskótával.  Ugyanaz az érzés fogott el, mint reggel az utcaseprőnél. Csak megálltam, választottam három piskótát, kifizettem -közben beszélgettünk egy kicsit, mosolyogtunk egymásra – és eljöttem. Hazafelé pedig azon gondolkodtam, hogyan is találja meg az ember ezt a fajta boldogságot? Hogy hajnalban kel, végigdolgozza a napot, hazaviszi azt a nagyon kevés pénzét – és mégis boldog. Nem örömködős, harsány boldogság ez, inkább életszeretet. Optimizmus. Hogy megtalálja az örömöt az apró, egyszerű dolgokban. Vagy éppen ezek a nagy és jelentős dolgok, csak a mi lelki szemünk van már becsukódva ezek előtt a hétköznapi kis csodák előtt?
A válaszokat még keresem 🙂

*Irénke néni csokis-pudingos pikótája

Ha még nem mondtam volna: nem szeretem a hétfőt. Nagyon nem!

Félkómában becsomagoltam magamnak egy adag kaját a tegnap maradékból, bedobtam még egy almát és egy narancsot a táskámba és elindultam dolgozni. Még tegnap este leleveleztem az egyik vevőmmel (ez milyen jól hangzik már 🙂 ) hogy munka után, 5-kor találkozunk a Corvinnál és átadom neki a farmert, amit Vaterán megvett. Nap közben megérkezett a gyűrű ára is, úgyhogy büszkén vigyorogtam egész délelőtt. De csak magamban, ott nagyon belül, mert majd’ szana meg széjjel szakadt a fejem. Meg is ijedtem, hogy jön ki rajtam az influencia, úgyhogy meg is ettem gyorsan az almát. Napi egy alma, az orvost távol tartja! A szauna meg kis mértékben gyógyszer, nagy mértékben orvosság. De szaunám nincsen, úgyhogy marad az alma.

napi menü

Estére még maradt leves meg rántott gomba-máj rizibizivel, úgyhogy a boltot most kihagytam (azaz mégsem, vettem a sarki CBA-ban egy joghurtot holnapra), és spuriztam haza. Ahogy hazaértem, hívott is Kincs, hogy mindjárt otthon van. Merthogy a mai nappal főnökével fájó szívvel megváltak egymástól, ezzel meg is kezdődik az aktív munka keresés.

Tudom, hülyeség ilyet mondani, de valahol örülök is neki egy kicsit. Nyilván nem annak, hogy nincs munkája, hanem annak, hogy van ideje magára és van ideje pihenni. Meg hátha most lesz egy picit több időnk egymásra is 🙂
Tudom azt is, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot mert addig úgysem nyugszik, amíg nem talál valami számára elfogadható munkát. Úgyhogy csuriba az ujjakat egy kis ideig!

Szeretnék egyúttal gyónni is! Amíg Vaterára felpakoltam azt az összes három dolgot, nézelődtem egy kicsit és hát szánom-bánom, de találtam egy nagyon szép fehér inget, ami 1 Forintról indult. Vadiúj Reserved ing, 1200 Forintért én nyertem meg este kilenckor. Úgyhogy holnap van egy randevúm a Westend előtt 🙂

*hangulat

Tegnap elkapott valami mély érzelem, úgyhogy mikor hazaértem, gyorsan összepakoltam a szobában, eltettem mindent ami nem a helyén volt és gyertyákat gyújtottam. Lámpa nem is kellett. Így vacsiztunk Kinccsel. Közben megnéztük a vasárnapi meccs ismétlését. Kell ennél több a romantikázáshoz? 🙂

*** Este kilenc körül hívott öcsém, hogy mizu, milyen régen beszéltünk. Nem szokott csak úgy felhívni, úgyhogy sejtettem, hogy valami nem stimmel. Tegnap szakított a barátnőjével. Azt hiszem, hétvégén haza kell utaznom.

MÉJDÉJ MÉÉÉÉÉJDÉÉÉÉJ!!

Szerteszéjjel szakadt az összes szaladgálós csizmácskám 🙁 Csak egy jeticsizma maradt ami a -20 fokban jó, ilyenkor belesül a lábam, meg a két magassarkú. Bár azok közül is az egyik már a végét járja. A két szaladgálós csizmám viszont kampó!
Az egyik egy Tallys barna tér alá érő vékonyabb fajta, nagyon szerettem, 5000 Forintért vettem vaterán zsírújan, kb. két hónapot bírt, hónap elején viszont megadta magát. Nem is a talpa vált le, hanem az anyag szakadt szét körbe a talpa mentén. Olyan gáz állapotban van, hogy a csövesnek is szégyellem odaadni!
A másik egy fekete kínais bokacsizma, amit január végén vettem 2000 Forintért az Ázsia centerben, mert mondom ennyiért pont megéri ha 2 hónapig tudom használni. Lett belőle 1 hónap. Tegnap valószínűleg piacozás közben szakadhatott szét – csak én nem vettem észre. Most megragasztottam pillanatragasztóval – pfff!! – talán így kibírja a mai meccs végét. Mert hát 10 centis magassarkú csimmába csak nem tipegek már el fradimeccsre.
Egy szó mint száz: szarban vagyok, csizmát kéne vennem! Talán rászánhatom az összevaterázott 4000 Forintomat. Talán…

Negyed négykor kezdődött a meccs, úgy gondoltuk, ha kettőkor elindulunk, kényelmesen odaérünk és foglalunk magunknak egy jó helyet, hogy most az eredményjelzőt is lássuk. Kényelmesen megebédeltünk, bepaníroztam a gombákat és a májakat estére, kimostam még egy adag ruhát és kettőkor el is indultunk. Beszélgettünk erről arról, aztán Ceglédnél kaptunk észbe, hogy úgy 20 perce le kellett volna menni a pályáról Dabas felé. Ennyit arról, hogy kényelmesen odaérünk és lesz fasza helyünk! Nem is mi lennénk, komolyan…

Laza 10 perces késéssel meg is érkeztünk a meccsre, kb. csak a lelátó lépcsőjén volt némi hely. Az első félidőnél reménytelennek tűnt, hogy ez a meccs nyerős lesz, úgyhogy biggyesztettük is kicsit a szánkat. A második félidőben viszont nem tudom mi történt a csajokkal – megfordították az állást és végül 4 góllal nyertek!! Na az a hangulat ami akkor volt… leírhatatlan! 🙂 Meccs után még vártunk egy kicsit, lementünk a pálya szélére beszélgetni, fotózkodni a lányokkal – bár én inkább csak álltam és néztem Őket, mint egy beszart ovis 😀 Most már végképp nagyon NAGYON várom a következő meccset 🙂

Meccs után beszaladtunk a teszkóba, venni akartam még egy kis fagyasztott zöldséget jövő hétre – aztán végül Kincs fizetett. Cserébe este sütöttem-főztem egy csomó finomságot, ami tuti elég lesz még holnapra is.

Sikerült ilyen szép iglut csinálnom a rizsből 🙂

Kincs ma kezdi az oskolát, ennek megfelelvén reggel 9-kor három előadása is lesz – egy időben persze 🙂 Fél 1-kor vége, utána egy két és fél óra szünet, utána ismét előadás este 6-ig. Akkor éppen csak egy.
Még jó, hogy a suli az utca végén van, úgyhogy két előadás között hazacsattog ebédelni – HA nem találkozik valami ismerőssel.

Na mondom, ha már én is ilyen korán keltem, akkor go to piac! Nem kellett sok minden, mert ugye múlt héten nem kicsit meggondolatlanul összevásároltam mindenfélét, úgyhogy csak pár dolgot kellett vennem.

Nagyon örültem, mert most a húsosnál volt akciós a tojás, az L-es méretű került 36 Forintba. Akkorák a tojások, hogy egy kezembe nem fér el kettő!! És szinte biztos vagyok benne, hogy a gyümölcsös fiú hatalmas kedvezményt adott, mert ahogy számoltam (meg láttam a számológépén), kb. 1500 Forintot kellett volna fizetnem az összesért. De azt mondta, hogy “legyen most csak egy ezres. És legyen szép a napod!” Még ilyet! 🙂 Az élet apró örömei… 🙂
Én meg mondtam neki, hogy köszönöm szépen és jó munkát. De erre kiröhögött… “Tudod mikor jó a munka! Ha vége van!”

Azért vettem ilyen nagyon sok gyümölcsöt, 1.) Kincs beteg, 2.) érzem, hogy kezd fájni a fülem. Én márpedig nem leszek beteg! Úgyhogy inkább pukkadásig eszem magam gyümölccsel és kiizzasztom magam, de nem akarok orvoshoz menni meg antibiotikumot szedni. Táppénzre meg végképp nem akarok menni! Úgyhogy húsleves lesz erőspistával, maradék spagetti meg gyümölcssaláta. Igazi vitaminbomba 😉

A leveshez még volt csirkecomb és zöldség a múlt hétről – csak egy kis zellert és répát kellett vennem hozzá. Még egy kis tészta is van a zacskó alján, úgyhogy nem vertem magam nagy költségekbe.

A lényeg, hogy nincs tele.

Kincs haza is ért délben, bevette az antibiotikumot, megette az ebédet, aztán elpilledt úgy egészen fél négyig. Ja, hogy előadás lett volna? Ha már így alakult, akkor ágyba be, orrig betakaróz, filmet letölt és maratoni sorozat-film-sorozat-film gyógyulós szombatot csináltunk. Jelentem: vasárnap reggelig nem keltünk ki az ágyból! 🙂

Múlt hét közepén azt találtam ki, hogy eladom azt a pár holmimat, amit az utóbbi fél évben kifogytam. Áttúrtam a szekrényt és egy szoknyára, egy nadrágra és egy gyűrűre esett a választásom. (A gyűrűt nem fogytam ki, internetről rendeltem, de sajnos nagy lett). Van még pár ruhám amit eladhatnék, csak most még nem visz rá a lélek. Majd pár hónap múlva. Addig gyűjtöm rá az energiát. Egy a lényeg, ezek tényleg olyanok, hogy bár a szívem szakad meg, nem fogom már felvenni, mert lóg rajtam és borzasztó hülyén néz ki. Valaki meg hátha pont ilyenre vágyik. Szóval még hét közepén fotókkal feldobtam Vaterára 1 Forintról, vigye a legmagasabb licit, járjon jól mindenki.
Én is meglepődtem, mikor szombat délelőtt lejártak az aukciók: a szoknya 1700, a nadrág 1600, a gyűrű 800 Forintért kelt el! 😮

4000 Forinttal lettem vastagabb!!!! – el sem hiszem! Lehet, mégis rászánom magam a szekrényürítésre 🙂

Péntek-tek-tek-tek – az már kisszombat 😉

Pár narancson kívül semmi mozdítható kaja nem maradt, úgyhogy reggel kisbolt. Megint a bőséges és vitamindús zacskós leves – ezúttal currys. Nyamiii. Egyébként annyira csípett, hogy még a szemem is kifolyt. Esküszöm!

Kincsnek már két-három napja eléggé fáj a füle meg a mandulája, úgyhogy reggel átbattyogott a munkahelyéhez közel eső rendelőbe. Ott mondták, hogy nem fogják ellátni, mert nincsen Budapestre bejelentett lakcíme, menjen a fül-orr-gégészet ügyeletre. Három körül átment oda, kihúzta a 8588-as sorszámot és várt.
Én végeztem a szokásos időben, gondoltam Kincs úgyis gyorsan végez, mert azt mondta hogy csak 8-an vannak előtte, úgyhogy gyorsan beugrottam boltba hazafelé és spuriztam haza vacsit készíteni. Bolognai spagettit főztem, mert volt otthon darált hús meg sajt, csak tésztát és alapot kellett vennem: mindezt meg is vásároltam 339 Forintért.

Nagyjából fél óra alatt elkészítettem a spagettit és vártam, vártam, vártam… Nyolc körül megérkezett Kincs. Igen, nyolckor, mert a fül-orr-gégészeten 4 embert vizsgáltak meg egy óra alatt, utána elment kiváltani az antibiotikumot, ahol a gyógyszertáros hölggyel fél órát vitatkozott, hogy nem, nem szeretné megvenni a plusz 3000 Forintos probiotikumot amit nem írt föl az orvos.
Szóval Kincs volt a hülye, mert hogy mert háziorvoshoz egyáltalán beköszönni lakcímkártya nélkül, a szakorvosnál mert miért várt vele három napot, a patikában meg mert tudatlan. Mert nem gyógyszerész. Érted! Olyan szép dolog ez, mikor kollegtív hülyének nézik az embert.
Summázva: kiderült, hogy Kincsnek majdnem tályogos mandulagyulladása van, ha nem tudja lenyelni a vizet sem: azonnal kórház, ha négy nap múlva nem múlik el antibiotikummal: azonnal kórház.
Szóval jó hangulatban telt az este.

A hír: Gyerektartás után jöhet a szülőtartás.
“[…] valószínűleg nem lesz túl nehéz felhívnia az ügyre a jogalkotó figyelmét.”

Ezen a mondaton ledöbbentem. A hír ugyan az idősotthon kapcsán merült fel, de az Alaptörvény nem tér ki külön ilyen esetre és nyilván alsóbb rendű jogszabály – már ha lesz ilyen – sem fog csak az idősotthonra korlátozódni. A gyerek köteles szüleit eltartani, ha arra már maga nem képes. Erőszakkal kikényszerített kötelességet teremt. Ez engem nagyon felzaklatott.

Természetes, hogy egy ember megszületéséhez kell egy anya és egy apa. Hogy aztán később hogy alakul a kapcsolatuk, mindegy is, él a kis emberke, felnő, lesz belőle valaki. Tudja azt bármilyen jogszabály előírni, hogy a szülő igazi szeretettel, gondoskodással, családban nevelje fel megszületett gyermekét? A gyakorlat bizonyítja, hogy nem tudja. Kötelezhető ilyen módon egy felnőtt “gyerek” arra, hogy idős szülőjét szeretettel, gondoskodással, mindent félretéve támogassa?

Ami engem illet, a két szülőmhöz való viszonyom a végletekig ellentétes.

Édesanyámat feltétel nélkül szeretem – úgy ahogy Ő is feltétel nélkül szeret és szeretett is mióta élek. Zabigyerek vagyok, nehéz anyagi körülmények közé születtem egy albérletbe, akkor Édes úgy gondolta, apámmal nem fog működni a kapcsolata, de egyedül is vállal. Később mégis összejöttek, jött az öcsém is és hosszas, néha remény nélküli, néha kicsit könnyebb nélkülözéssel, de felnevelt kettőnket. Én jogi képzést végzek, az öcsém orvosit. Tette mindezt egyedül – úgy, hogy közben hozzáment apámhoz, tűrt sokáig, majd elvált. Három munkahelye van, közben megcsinálta a második diplomáját az Iparon, fest, kiállításai, megrendelései vannak – iszonyatosan büszke vagyok rá!
Mikor felvettem az egyetemre – akkor még nappali államira – egyből felköltöztem és dolgozni kezdtem. Nem kértem, hogy támogasson anyagilag, amennyit tudott, adott egy ideig, de később már azt sem. Látta, hogy megállok a lábamon és én már csak azért sem kértem, ha megszorultam. Ezt én választottam magamnak, végig is csinálom! Nem támogatott anyagilag, de olyan optimista, nyitott nevelést kaptam, ami minden nehéz helyzeten képes átsegíteni. Bármikor számíthatok rá ha lelki bajom van, meg is osztok vele mindent – és ez fordítva is igaz.
Édesanyámért a tűzbe mennék, kérnie sem kéne, akkor is segítenék neki bármiben – nem csak kötelességtudatból meg mert a társadalom elvárja. Hanem valami belső ösztön hajt arra, hogy megtegyem, ha szüksége van rá. Ő sem várja el, de én akkor is meg fogom tenni.

Apám egy elég szuggesztív személy, szereti lenyűgözni az embereket saját magával – még akkor is ha ehhez hazudnia kell. Márpedig ezt teszi folyamatosan. Kényszeres hazudozó. És alkoholista. Nem töményes, csak borozgató.
Gyerekként zseninek volt kikiáltva, játszva, tanulás nélkül volt kitűnő egész a középiskoláig, addigra meg már megszokta hogy minden érdem jön magától, nem kell hozzá semmit tenni, elég mindenhez a tehetség. Az egyetemről kibukott az első félévben, munkát vállalt és élte a hippi, lázadó életet (szó szerint, akkor ez volt a menő). Az hogy valamiért felelősséget vállalsz, az neki új dolog volt. Gyakorlatilag egyáltalán nem vett részt az életünkben, munka után mindig a kocsmába ment filozofálni – na nem a talponálló restibe, hanem a művészkocsmába. Ahol két üveg bor mellett megváltod a világot is. A társaság fiatal huszonévesekből és maguktól elszállt, roppant intellektüel családapákból állt. Akiknek otthon volt a feleség mert a két-három gyerek, de inkább azt akarták, hogy haza se menjen.
Én is ezt akartam, hogy inkább ne is jöjjön haza mert akkor is csak alszik és büdös piaszaga van meg úgy horkol mintha egy helikopter zúgna mellettem. Sem anyagilag, sem szellemileg nem tett hozzá semmit a felnőtté válásomhoz, sőt… volt olyan Karácsonyunk, mikor több százezres kocsmaszámlát kaptunk, hogy ezt most már ki kéne fizetni, mert egy jó ideje gyűlik. Ekkor volt a fizetés nagyjából 40.000 Ft. És még sorolhatnám hány meg hány olyan élménnyel lettem gazdagabb, amit legszívesebb örökre kitörölnék – mert megalázó, mert fáj. És a legfájdalmasabb talán az, hogy volt egy biológiai nemzőm, de apám sosem.
Mikor a szüleim elváltak, öcsémmel pezsgőt bontottunk. Egy ideig még tepert hogy valami kapcsolatot fenntartsunk, de egyszerűen viszolyogtam tőle. Kiderült, hogy már évek óta egy nálam 4-5 évvel idősebb nővel kefél, akkora meg már “hivatalosan” is felvállalták egymást és próbált közös vacsorákat, programokat szervezni a mostohaanyánkkal – ahogy ő nevezte. Az életét akkor is hitelekből és baráti kölcsönökből fedezte, a fizetését elitta meg tudja fene mit művelt még vele. Hamarosan elköltözött a városból.
Miután Pestre költöztem párszor még felhívott, hogy érdeklődjön merre lakom, mit csinálok, de nem mertem neki semmit elmondani, mert féltem tőle hogy egyszer csak beállít és segítséget akar majd kérni tőlem – netán hogy fogadjam be mert nincs hova mennie. Mert megtette volna. Gyerekkorunkban még a spórolt zsebpénzünket is ellopta, ha éppen megszorult és pia kellett neki. De én akkor már nem hittem egy szavát sem, elküldtem a francba és megmondtam neki, hogy ne próbáljon még egyszer keresni. Hogy hol van, mit csinál – nem tudom. Az a helyzet, hogy még csak nem is érdekel. De ha holnap meglátnám az utcán koldulni, le is tagadnám. Tudom, hogy ez így ahogy van durva, de így érzem. Akárhányszor csak belegondolok, elfog a gyűlölet és a megvetés. Azt is tudom, hogy ezzel foglalkoznom kéne, hogy el kéne engednem ezeket az érzéseket, de még nem érzem rá teljesen késznek magam, mert túlságosan mély sebeket szaggat fel és nem érzem képesnek magam még arra, hogy ezzel szembenézzek, vagy esetleg vele beszéljek. Majd egyszer.

Épp ezért nem is tudom mit csinálnék, ha kőbe vésnék honatyáink, hogy gondoskodnom kell az apámról, ha mondjuk az utcára kerül. Nem lennék képes rá. És az, hogy belekényszerítsenek egy olyan helyzetbe, amit én a szabad döntésem alapján nem vállalnék fel, azt egyszerűen megalázónak érzem. Ha a gyerekének azt az elbánást kéne nyújtani, amit a szüleitől kapott, akkor ő lehet nem kérne az én gondoskodásomból.
De én sem, mert megalázó, hogy olyanra kényszerítsenek, amit nem akarok.

Túl vagyok a kihívás felén! Ez nagyon durva! Úgy érzem, mintha kb. 5 nap telt volna el az első nap óta!

A héten úgy éreztem, hogy egész ügyesen gazdálkodtam, hét közben alig költöttem valamire, vezettem is szépen az Excel táblát. Aztán ráböktem a szummára. Na bazzeg, ez most fájt!

Plusz bevételem a héten semmi nem volt, kiadás bezzeg… Na jó, erről én tehetek mert azt hiszem az első jó hét után kicsit elszaladt velem a ló. A piacon legalábbis mindenképpen 🙂
Zárójelben jegyzem meg, hogy még mindig megvan az 1 kiló máj, fél kiló darált hús és a két csirkecomb. Húst most nem valószínű hogy kell vennem, de akkor is! Mi a jó fenére gondoltam??!

Meg hát Vaterán találtam ezt a gél lakkozást és olyan jó áron volt, na! Mégiscsak legyenek már szépek a körmeim három hétig! És tényleg szépek lettek, sima francia, nem hosszú, nem rövid – nagyon csinos!

Ezen kívül az albérlet még a nagyobb összeg, ha ezt kivonom a heti kiadásból, akkor 10.858 Forintot költöttem el a héten. Még így sem karcsú 🙁

Ez azt jelenti, hogy (11.897) 11. 900 Ft maradt a következő két hétre.
Na, ez nagyon nem hangzik jól! Megszorítás fog következni! Vagy kitalálok valamit, hogy fogom betömni a lyukat! Mese nincs, agyalni kell!

A helyzet az, hogy ettől a Valentin naptól hánynom kell. Annyira művi, annyira giccses és utálom hogy az arcomba tolják, hogy ilyenkor szeretni KELL, ilyenkor adni KELL valamit a másik felednek, életed értelmének – mindegy, hogy amúgy hogy vagytok, ma márpedig kell a piros rózsa piros szívvel, Teddy maci meg a romcsi gyertya. Ettől a közhelyes kötelező szeretet-erőszaktól inkább elzárkózom. Szóval úgy döntöttem, hogy ma a HVG-n kívül nem nyitok meg semmilyen másik oldalt, hátha megúszom a szirupos giccsparádét. Csak este néztem rá a fészbukra – na azt sem kellett volna!
Bááááááár Kincs posztolt egy szuper szerelmetes zenét az üzenőfalamra, én pedig válaszul küldtem neki Csóré Béla Nélküled az élet gyötrelem című gyöngyszemet. Ezzel le is tudtuk a romantikázást 🙂
És még csak nem is a pillangók ficánkoltak a hasamban, hanem az a rohadt izomláz! Most a hátamon kívül mindenem fáj. Még jó hogy ma pihenőnap van!

Meg maradék nap is 🙂 A tegnapról megmaradt napi menüt meg is ettem nap közben, vacsorára meg ott a kolbászos husi. Egy kis nasi belefér – gondoltam csinálok tejberizst. De hogy ne csak magában legyen, készítek hozzá narancs mártást, úgyis van még egy kiló. Csak tej kell, szipcsi-szupcsi!

A narancsmártás nagyon egyszerű. Amire szükségem van:
– margarin
– cukor
– 3 narancs
– 1 fél citrom leve
Elkészítés
1. a margarin felolvasztom és beleszórok 2 evőkanál cukrot. Barnulásig pirítom
2. Felkockázok 2 és fél narancsot. Nyugodtan lehetnek nagyobbak is a szeletek, úgyis szétfől, de akkor maradnak benne nagyobb gyümölcsdarabok
3. A narancs kockákat ráborítom a karamellizálódott cukorra és a fedőt rátéve hagyom rotyogni kis lángon.
4. Akkor van kész, ha kiengedte a levét és méz sűrűségű az egész.
Ezt bármilyen másik gyümölccsel lehet helyettesíteni, bármilyen ételt fel lehet dobni egy gyümölcsszósszal!

Azt hiszem Kincs elkapta ezt az influenza baromságot – be van durranva a mandulája, lázas… van egy olyan érzésem, hogy ezt én sem fogom megúszni! Mi erre az orvosság?
Igen, húsleves! 🙂